Közhirré tétetik, az új lakásba Andris beköltöztetik. Ezen esemény tegnap este történt - és igen, sajnos emiatt egy nap már megint kimaradt... De ma igen jó kedvvel, és az új bérlemény asztalánál ülve készül egy kis naplórészlet. 

Elsőre nem tűnik új és régi lakhelyem különbözőnek - mind a kettő nagyon kicsi, mindkettőben van konyhasarok, fürdőszoba - nos, itt mondjuk nincs edényszáritó készülés - mert itt hidegvizzel mosogat az ember, és az a gép jól meg UV fényezi az edényeket - de nem is hiányzik. Van azonban még egy nagy hiány az új lakásban - nincsenek rakodóhelyek. A régi tele volt szekrénnyel, rekeszekkel, és nagy könnyebbséget jeletett, hogy mindent gond nélkül el tudtam tüntetni. Végeredményben ha már dolgok eltüntetéséről van szó, ez már az új helyen is sikerült - egy éjjeliszekrész fiókját úgy kitömtem, hogy becsukása közben sajnos az útlevelem hátracsúszott - igy most nagyobb biztonságban van, mint a széfben - kár, hogyha külföldre akarok utazni, akkor az egész éjjeliszekrényt magammal kell cipelnem... Az útlevelet egyébként itt nem kell magamnál hordanom, hiszen van saját hongkong kártyám - amely határon való belépésre is jogosit, ami azért praktikus, mert igy nem kell sorban állnom, mikor befelé jövök. Nem tudom, minek van rajta chip, állitólag le lehet valami adatokat kérdezni róla.... 

Egyébként ez az ország borzasztó hatékony. A határátlépés is nagyon gyors, de még a csomag is gyorsan megjön a repülőtől. Talán mégis a leghihetetlenebb a hongkongkártya ügyintézése. Van egy Imigration Tower nevű toronyház, aminek a nyolcadik emeletére felmegy az ember, kap egy sorszámot, és a 80! ablak valamelyikéhez odahivják perceken belül. Innentől 30 perc adminisztráció, és már kész is az ideiglenes kártya - a végsőre még 2 hetet várni kell. 

Nos de mégis 2 nap eltelt - mi is történt eközben? Elöször a legfontosabb: mostmár hivatalosan is amerikáért felelek - ami azért nagyon izgalmas, mert ezt a piacot egyáltalán nem ismerem, másrészt pedig a főnököm onnan jött - tehát sokat tud segiteni, hogy megismerjem. Másodszor, kiköltöztem a régi szállásról, mint már meséltem - és már ki is pakoltam az újban, mondhatom, nem volt öröm, bár a mexikói munkatársam, aki 20 börönddel érkezett (és 11 az alábbi képen látható, ő is aznap vitte át a cuccait új helyére, mint én) neki még nehezebb lehetett...

Természetesen közben a társadalmi élet sem állhatott le, igy találkoztam fiatal német barátaimmal, akikkel egy meglepően kellemes nyugati hangulatú kocsmába mentünk - Kowloon közepén. Ez a világ egyik legnépesebb városrésze, hihetetlen mennyiségű emberrel, igy csoda, hogy ilyen nyugodt környezetben tudtunk leülni! És hogy a német nyelvlecke mellé még sört is ihatok, sőt csak ezért kell fizetnem, külön öröm! 

Ma estére még egy történetet szántam - nos, még szombat este, mikor Wolfékkal beültünk egy sörre nőiruhanézés után - az az inkább kiültünk - tehát megszólalt a lelkiismeretem, hogyhát misére kéne menni. Egyrészt, mert ugye kéne, másrészt mert hamár ilyen jóba lettünk a pappal, csak elmegyek, gondoltam... Kissé megkésve beültem egy taxiba, át a városon, fel a hegyre, 5 óra után 10 perccel megérkeztem - és ekkor jött a meglepetés - én voltam az első! Még 2 ember érkezett - őket ismerem is - úgyhogy nagyon családias mise kerekedett belőle, igy ismét olvashattam - persze úgy izgultam, gőzöm nincs, hogy miről olvastam...

És az utolsó megválaszolatlan kérdés: miért pizza a mai bejegyzés cime? 

A válasz igen egyszerű - ma munka után félig kötelező teambilding önfizetős pizzázás volt. Legalább megismertem pár új embert - bár hiányzik a régi érzés, hogy egy ilyen asztalnál mindenkit ismerek...