Kedves Olvasó, a tegnapi nap olyan eseménydús volt, hogy estére már csak annyi energiám maradt, hogy bedöljek az ágyba. A nap ott kezdődött, hogy felkeltem. Azaz nem. Mert hajnali 3 kor találkoztak Andrásék, Zsolték és Kriszti Budapesten - és én nagyon szerettem volna ott lenni, ezért a lelkükre volt kötve, hogy jelentkezzenek. Kaptam is egy képet tőlük, amire felébredtem, de nagyon örültem neki, mert egy kicsit úgy éreztem, én is ott vagyok velük... Lefotóztam hajnali 3 as arcom - és joggal megijedhettek, hogy nem csak Kinában vagyok, de kinai is lettem - mert kicsi keskeny szemem van e fotón...

Dehogy komolyabb dolgokkal folytassam, elhatároztam, hogy én márpedig végigmegyek egy komoly túrán. Ki is néztem egy útvonalat Lantau szigetén, 10 km, mi a nekem. Azt sajnos csak félválról olvastam el, hogy e túra vége a semmi közepén van, tehát még az utánalévő szakaszt is végig kell gyalogolni, dehát ezzel ki foglalkozik, mikor olyan szépnek tűnik a térképen az egész? Felültem a metróra, és 40 perc alatt már el is jutottam ahhoz az állomáshoz, ahol fel tudtam szállni némi sorbanállás után a távolsági busz-szerű buszra. Egy nagy különbség otthon és Hongkong között: Itt szabad állni a folyosón! Igy mivel szinte utolsóként szálltam fel, mintegy 70 en voltunk az 50 személyes buszon. Ennek jelentőségét akkor értettem meg, mikor a körülbelül Grossglocknek Hochalpenstrasse emelkedésű, és még durvább emelkedőn egyesben felfelé úgy tűnt, hogy nem biztos hogy felérünk a tetejére. Prüszkölt, küzdött, de lenyomta a jármű! Majd jött a lejtő. Ha eddig csak izgultam, mostmár egyenesen féltem, mert olyan sebességgel haladtunk el a szakadékok mellett, miközben a sofőr vigan telefonált, és úgy egyébként minden mást csinált, csak nem a vezetésre koncentrált. Az utolsó 10 perc mégis a legemlékezetesebb - a sok kanyartól már nem voltam biztos benne, hogy bentmarad, amit reggeliztem - azaz a 2 fokhagymás toast. 

Végül mégis eljutottam a kiindulópontra. Namost én eddig Hongkong frekventált, turisták által sűrűn látogatott, bejáratott helyein voltam- itt meg hirtelen TÉNYLEG egy faluban találtam magam. Itt nincs se étterem, csak kinai kinaiaknak, az emberek kedvesen, de érdeklődve néztek rám, és úgy egyáltalán, kicsit úgy éreztem magam, mint aki 8000 km re az otthonától tök egyedül van a pusztában! Azaz - az őserdőben... Amint a falut elhagytam, már jobb volt- bár más turista nem nagyon mászkált arra, de a táj szép volt, a tenger gyönyörű, és a séta is kellemes volt - amig kb 3 kilometer után nem fogadott egy tábla, hogy innentől az út magánterületen megy keresztül, és tilos behajtani, és aki igy tesz, azt elviszi a rendőr. Úgy éreztem - egyszer élünk, Balázs bátyám biztos átmenne, hát megyek én is, kemény vagyok! Nyilvánvaló, hogy a tábla segitett szaporitani a lépteim, igy ezt az ominózus részt rekordtempóban hagytam el, persze minden gond nélkül.

Igaz, közben a képen látható dinoszaurusz (mindig 3 as voltam biológiából...) keresztezte utam - de kiderült, hogy kettőnk közül ő fél jobban, ugyhogy mint az állatok királya haladtam el mellette. Egyszer csak a betonozott út (itt minden, minden betonozva van, a nagy esők miatt - még sokszor a hegyoldal is, le ne csússzon!) szóval az út véget ért, és jött a felfelé menés, lefelé menés hirtelen fel, majd le kombináció, összesen 820 méter ebből felfele... Tényleg gyönyörű volt, de a liter viz ami nálam volt egyre fogyott, és a reggeli 2 toast kenyér már nem sok energiát adott... A 30 fok pedig kifejezetten eszembe juttatta a Tour de France Mont Ventoux szakaszát, ahol állitolag egy fa sincs és a kopár hegyoldalon tekernek... Egyre többet megálltam, az almám már megettem, és a banánt is, és én még mindig legalább 8 km re voltam minden lakott területtől... 

De a látvány lenyűgöző volt, és a telefonom nagy segitség volt, mindig tudtam, hogy nagyjából merre vagyok, és az útkiirások is nagyon jók! A legnehezebb szakaszok azok voltak, amik a tengerparton vezettek - ahol a homokban kellett gyalogolni - nem tudtam eldönteni, hogy ez rosszabb, vagy a meredeken felfele kaptató köveken, esetleg ugyanez egy szakadéknál lefele... Mindegyik fajtából kijutott bőven!

Ahol ez a kép készült, épp egy bennszülött bácsi igazitott utba - őt onnan lehet felismerni, hogy barna a bőre. Itt Hongkongban az a menő, hogyha fehér maradsz, illetve, ha mindent elkövetsz, hogy még fehérebb legyen a bőröd, mint amilyen alapvetően - és ennek a bácsinak olyan barna bőre volt, mintha egész nyáron a balatonnál pörkölte volna magát. Nagyot dumcsiztunk - utánam rikkantott, és a fejével jelezte, hogy eltévedtem... 

Talán ez az öböl a legszebb - sajnos itt már elég fáradt voltam, de tudtam, hogy már nincs messze a vége, és csak reménykedtem, hogy többet nem visz le az út egész a tengerig - tévedtem...

Ide már tényleg a madár sem jár - sajnos itt látszik a leginkább, hogy mit visz a viz... Elképesztő, hogy ahol nem tisztitják, micsoda mennyiségű szemét, palack, üveg, és minden egyéb hordalék kerül a partra... Micsoda szenny lehet a mélyén... 

Az utolsó hat kilométer, ami már hivatalosan egy másik szakasz, nagyon könnyű volt, végig betonon mentem, és sikerült is igy a 17 kilométert 11 perc/kilométer alatt teljesitenem! Visszafelé pillanatok alatt jött a busz, és a kompállomás McDonalds éttermének meglátogatása után a hajó fél óra alatt visszarepitett a Centrálba. 

Hazarohantam, átöltöztem, emeletes villamos, és már mentem is ismét a Cricket Clubba, ahol Andrew, és Barátnője már vártak rám, hogy egy - két pohát bor után elmenjünk vacsorázni - ide:

Lényegében az a lötty középen hallé, amiben halfej fött, amit aztán megettünk - olyan az ize, mint a velőnek. És minden mást meg magunk föztünk meg, van itt máj, nyelv, marhahús minden, amit csak el tudsz képzelni. Voltak finomabb, és kevésbé finom dolgok, de azt hiszem a legfurcsább az a tofu volt, amit snacknek ettünk. Amikor az ember a szájába vette, az az érzése támadt, hogy egy alpesi legelőröl összeszedték a tehénlepényt, és jól kisütötték. Vacsorázótársaim meg dühöngtek, hogy nem elég büdös. Hát nem tudom. 

Még egy kép az asztalról. Étkezés után taxiba ültünk és még visszamentünk a klubba, ahol további nagyon érdekes emberekkel ismerkedtem meg, az egyikük nagy ismerője volt az európai politikának, jót beszélgettünk.